Avatar filmvélemény

James Cameront gondolom nem kell bemutatni senkinek, hiszen ha másról nem, akkor mindenidők legjobb folytatásáról, a Terminátor 2-ről mindenképp meg kell jegyeznünk a nevét. Nos, történt, hogy ez a (méltán) nagynevű úriember megálmodott egy filmet, s azt jó ideig dédelgette, csiszolgatta magában, mígnem idén elénk tárta.

Az Avatar kétségkívül az év legjobban várt filmje volt; volt, aki a sci-fi új életre keltését remélte tőle, volt, aki a hihetetlen látványvilág végett akarta megnézni, s mások egyszerűen csak Cameron neve miatt. Személy szerint az én érdeklődésem az első trailerig nőtt és nőtt, utána azonban (ha garfikonon ábrázolnánk, akkor) egy vízszintes egyenest írt le – de még így is elég volt ahhoz, hogy megnézzem. Hogy megérte? Is-is.

Sci-finek rettentően földhözragadt volt – ami azonban nem probléma! Nem látni fézereket, lézerkardokat, s az Enterprise sem fog felbukkanni. Látni viszont olyan technológiát, mely már ki van alakítva, vagy tervbe van véve; egyszóval van valóságalapja (ez két szó volt). De nem is ezen van a hangsúly, hanem a vad és egzotikus világon, Pandorán, valamint annak lakóin, a Na’vi-kon (remélem jól írtam a nevüket)! A Pandora egy varázslatos hely, amely az ember nélkül tökéletesen megvan – különböző csodálatos élőlények népesítik be, sárkányszerű repülő gyíkok(?)tól kezdve a lapátfejű rinocérosz(?)okig. No és persze a bennszülöttek, akik tökéletes harmóniában és mondhatni szimbiózisban élnek ebben a varázslatos világban. Ezt az állapotot háborítja fel az emberek, akiket csak a pénz érdekel, s nem riadnak vissza az erőszaktól sem.

Ezzel a viszonylag egyszerű történettel az Avatar betársul a District 9 mellé, mely űrlényekkel kívánja bemutatni az emberi nem gyarlóságát. Hiszen könnyen felmerülhet a nézőben az a gondolat, hogy itt bizony az emberek a gonoszok. Nem! Itt az emberek azok emberek. Hiszen elég itt is kicserélni a Na’vi-kat valami afrikai vagy amerikai törzsre, s máris szinte egy dokumentumfilmet kapunk. Vagy lenézni saját bolygónk erdeibe. A Na’vi-k kultúrája egzotikusnak tűnhet, de ehhez hasonlót sok bolygónkbéli bennszülöttnél is felfedezhetünk; ahogyan a filmbéli emberek által használt módszereket is megtalálhatjuk a történelemkönyvekben. S pont ez az Avatar lényege (néhány egyéb mondandón kívül, ami most spoilernek számítana). A film mindezt érdekes körítéssel tálalja: a ragyogó szín- és látványvilág, valamint a különböző élőlények, sárkányok, no és az őslakosok némely szokása olyan érzést adnak nekünk, mintha egy mesét néznénk – ami persze nagy, érett felnőtteknek készült nagy, érett felnőttektől. Hiszen ki nem akart volna mindig is megülni egy sárkányt, végigszelni vele az eget, hogy csak egy példát említsek. S itt jön be az az érdekes szembeállítás, hogy legbelül talán mind életet élnénk, mint a Na’vi-k – mégis emberek vagyunk.

Érzelmek terén a film az emóciók tárházát kínálja, izgalomtól kacagáson át, akciótól egy röpke sejtető jelenetig két kék idegen között (ezt pipáld le, Mass Effect!) befejezőleg a könnyekkel való küszködéssel. Itt-ott néha Final Fantasy-s érzésem volt, valamint a csata emlékeztetett egy nagyon régi (70-es évek) B-kategóriás sci-fire amit láttam (még anno, sajna a nevére nem emlékszem).

Végszó? Vizuális remekmű, mely sokat próbál (és tud) mondani egy közepesnél kicsit jobb történettel. Hogy visszahozza-e a sci-fit a divatba? Nem tudom. De jó színben tűnteti fel!